"Aki úgy érzi, hogy jó ideje a reménytelenség sivatagának közepén vesztegel, annak úgy súgom a következőket, mint egy, a sivatag közepére visszajáró kiránduló: nyugalom, öregem. Akkor meg fogod találni a kijáratot. Mindvégig meghökkentően közel vagyunk a helyes ösvényhez. Épp azzal veszítjük el a jó irányt. Hogy rémülten keressük. A sivatagon át kell menni időről időre. Érésünk jele az. A szőlő se potyog le, amikor épp fényesedik, feszesedik! Nem kell tenned semmit, csupán visszatartanod magad attól, hogy visszavonhatatlan döntéseket hozzál. Ne nősülj, ne válj, és ne változtass állást. Ne emigrálj csak azért, mert azt hiszed, hogy tisztánlátó lettél. A bánatban is van valami kéjes, ahogy enyhül. Várd meg! Nézz körül: ahogyan kiskorodban az arcodra szorított tíz ujjad mögül, kutyába se vett kívülállóként bámészkodtál ezen a ketrecektől zsúfolt, szemetes világon, s a könnyeiden át már tisztábban láttad, hová kerültél, most is jobban látod – az újat a régiben. Ilyenkor születünk újjá. Én ezért már ide visszajárok, mikor képes vagyok. Mert aki sírni tud, sírni mer önmaga és a világ állapota felett, és nem fél meghalni a szégyentől időnként, hogy hová jutott, és hová jutottunk, az feltámad még ebben az életben, nem is egyszer. Eső után kisüt a nap, úgy szeret."

- Kornis Mihály -